A Kuiper-öv,  a külső kisbolygó-övezet

   A második kisbolygóöv első objektumait csak 1992-ben fedezték fel, bár létezésüket már az 1950-es évek elején feltételezték csillagászok (Kuiper és Edgeworth). Ez az övezet a Neptunusz térségében kezdődik, 30-55 CsE között található a legtöbb jeges kisbolygó, de előfordulnak több száz CsE távolságban is (elnyúlt, nagy pályán keringő, ún. kiszórt objektumok). A többség pályasíkja nem tér el nagyon a bolygókétól, egy úszógumi alakú térrészben találhatók.
Kuiper-övbeli objektumok (KBO) mellett Neptunuszon túli objektumoknak (TNO) is hívják őket.
    Jelenleg még csak a közelebbi és legnagyobb tagjait ismerjük (2010 végén kb. 1200-at), azonban már most biztos, hogy a Kuiper-övnek nevezett térségben sokkal több anyag van, mint a fő kisbolygóövben. Számos 1000 km-nél is nagyobb égitestet találtak már itt, amelyek néha a 10. bolygó felfedezéseként jelennek meg a sajtóban, ám ezek a hírek tévesek, hiszen "csak" a Kuiper-öv tagjai.
    A kisbolygókat főleg úgy lehet kimutatni, hogy lassan elmozdulnak a csillagokhoz képest, ami egy felvételsorozaton észrevehető. Több éjszakai megfigyelés, pozíciómérés alapján meghatározható a pályájuk (pl. Quaoar), így a tőlünk való távolságuk is. A mért látszó fényesség és a pálya alapján ismert távolság, valamint egy becsült fényvisszaverő képesség (albedó) alapján már a méretükre következtethetünk. Így a méret meghatározása bizonytalan, mivel az albedó ismeretlen. Ugyanannyi napfényt verhet vissza, ugyanolyan fényesnek látszhat egy nagy sötétszürke, mint egy kicsi hófehér. Valódi méretet akkor lehet meghatározni, ha a kisbolygó elfed egy csillagot, és ezt több földrajzi helyről is megfigyelik.
    A Tombaugh által 1930-ban felfedezett Plútó is ebbe az övezetbe tartozik, annak egyik legnagyobb tagja. 2003-ban találták meg az Eris (2003UB313) kisbolygót, amely biztosan kicsit nagyobb a Plútónál, így joggal a bolygók közé kerülhetett volna. A Nemzetközi Csillagászati Unió 2006-os döntése értelmében a Plútó kikerült a bolygók sorából, a "törpebolygó" kategóriába tartozik.

    A Kuiper-öv tagjairól rendkívül keveset tudunk. Pályájuk és a róluk érkező fény színe, esetleg a forgásuk miatt fellépő fényességváltozás periódusa mérhető. Egyedül a Plútó felszínén sikerült valamilyen alakzatokat kimutatni. A Hubble-űrtávcsővel és a legmodernebb földfelszíni távcsövekkel ma már lehet látni néhány részletet a Plútó felszínén. További lehetőséget kínált a Plútó 1978-ban felfedezett holdja, a Charon, amely az 1990-es években számtalanszor áthaladt bolygója előtt. A fedések során lecsökkent a Plútó fénye, a fényességváltozás modellezése alapján pedig lehetőség nyílt a bolygó felszínének gyenge felbontású feltérképezésére. A számítások szerint mindkét égitest jégből áll, a színképekben Plútó felszínén metán, nitrogén és szén-monoxid nyomaira leltek, míg a Charon felszínén vízjég található. Szuperkötött a forgásuk, ahogy 6,5 naponként megkerülik egymást, mindig ugyanazt az oldalukat fordítják egymás felé. A Plútónak még két kis holdját fedezték fel 2005-ben. A nagyobb Kuiper-objektumok többségének van holdja.
    Különleges eset a Sedna felfedezése, ugyanis rendkívül nagy, lapult pályán kering. Színképe alapján meglepően vörös lehet a színe.
    A NASA 2006 elején indított New Horizons nevű szondája 2015-ben ér oda a Plútóhoz, majd remélhetőleg más Kuiper-objektumokról is készít közelképeket.