Érdemes végiggondolni, hogy 100 éve, a XX. század legelején hogyan vélekedtek a világegyetemről a legnagyobb csillagászok. Általánosan elterjedt nézet volt, hogy a világegyetem és benne a Föld 40-50 millió éves képződmény, az ember (homo sapiens) pedig kb. 10-12 ezer évvel ezelőtt jelent meg a bolygón. A csillagokat izzó szénkupacnak gondolták, amelyek élettartama legföljebb néhány millió évben mérhető, de színképük alapján tudták, hogy egzotikus anyagok gőzei (pl. nátrium, kalcium, vas) kavarognak a csillaglégkörben. Főleg filozófiai érvek alapján a világegyetemet végtelennek hitték (ahogy Lord Kelvin megfogalmazta: nem lehet elképzelni, hogy az anyag világa véget érjen valahol); abban viszont megoszlottak a nézetek, hogy a kozmosz végtelenje csak a mi Galaxisunkból áll, vagy más csillagvárosok, galaxisok végtelen sokasága tölti ki a végtelen űrt. Az összképet néhány kutató személyes nézete árnyalta: Kelvin szerint a térben végtelen világ akár végtelen ideje is létezhet anélkül, hogy sértene bizonyos alapvető természeti törvényeket; Darwin tudta, hogy az evolúció működéséhez több milliárd évre volna szüksége – de a nem talált meggyőző érvet a Föld magas életkorára.

A huszadik században fölfedeztük a szubatomi energiatermelő folyamatokat, és kiderült, hogy a csillagok sok százmillió-néhány milliárd évig élnek a fúziós energiatermelés segítségével; hidrogén-hélium anyagukban pedig a fémek csak igen kis koncentrációban vannak jelen. A világegyetemet összehangzó bizonyítékok alapján 13,75 milliárd évesnek tarthatjuk, a Föld és a Naprendszer életkora pedig 4,57 milliárd év körüli.