Az első feljegyzett változócsillag felfedezésekkel az ókori kínai krónikákban
találkozhatunk. A tipikus felfedezések akkoriban az égen váratlanul felbukkanó
,,vendégcsillagok'': nóvák, szupernóvák és üstökösök voltak, de ismertek néhány
kisebb amplitúdójú változócsillagot is (pl. R CrB, 
Cyg).
Az 1800-as évek végéig csak lassan gyarapodott az ismert változók száma, az első áttörést a fényképezés csillagászati alkalmazása hozta, a következő nagy ugrást a digitális képfeldolgozás és a CCD megjelenése idézte elő.
A 90-es évektől kezdve a katalogizált változócsillagok száma ugrásszerűen növekszik a nagy égboltfelmérő (Hipparcos/Tycho), gravitációs mikrolencse kereső (EROS, MACHO, OGLE-I,II), mikrolencse-eseményt követő (MEGA, MOA, AGAPE, PLANET), és egyéb, nagymennyiségű fotometriai adatot termelő programok (DIRECT, ROTSE, LOTIS, ASAS, Ystar, STARE, TASS) jóvoltából (Paczyñski, 2000). Az égbolt nagy részét lefedő fotometriai programok határfényességét a közeljövőben beinduló SDSS (Sloan Digitized Sky Survey) terv fogja kiterjeszteni a 17 magnitúdós tartományig.
Hogyan lehet a változócsillagok egyre növekvő tortájából egy kis szeletet kihasítani magunknak? A mikrolencse kereső programok csak Galaxisunk magját, vagy közeli galaxisokat céloznak meg a nagy csillagsűrűség miatt. A többi, nagyobb galaktikus szélességen dolgozó változókereső felmérés határfényessége pedig ritkán haladja meg a 12 magnitúdót. Így a 12 magnitúdó alatti, Tejúttól távolabb eső területek gyakorlatilag a változókeresés szűzföldjének számítanak. Legalábbis a távolabbi jövőben beinduló, az egész égboltot lefedő műholdas asztrometriai/fotometriai programokig (GAIA, FAME, DIVA). Ezek közül a legambíciózusabb a 2009-re tervezett ESA-s GAIA misszió, ami a tervek szerint öt év alatt egymilliárd csillagról (20 magnitúdós fényesség-tartományig) fog készíteni fotometriai, spektroszkópiai és minden eddiginél nagyobb pontosságú asztrometriai méréseket (Laurent, 2000).