A kisbolygók általános jellemzői, eloszlásuk a Naprendszerben

    Kisbolygók (aszteroidák) a Naprendszerben mindenütt előfordulnak, ám két tartományban különösen nagy számban találhatók. A közelebb elhelyezkedő, ezért sokkal részletesebben ismert a Mars és a Jupiter pályája között található fő kisbolygóöv. Legsűrűbb tartományai 1,8 CsE és 3,2 CsE között találhatók, itt a becslések szerint legalább 1,5 millió darab 1 km-nél nagyobb átmérőjű aszteroida kering. Az ennél is kisebb égitestek száma elérheti a több tízmilliót. A 200 éve ismert főövben nem egyenletesen oszlanak el a kisbolygók. Ha közepes naptávolságuk szerint vizsgáljuk őket, kiderül, hogy az övezeten belül üres tartományok, rések vannak. Innen főleg a Jupiter gravitációs hatása miatt tűnt el az anyag. A kisbolygók is a bolygók által kirajzolt síkban koncentrálódnak, ám átlagos pályahajlásuk (inklinációjuk), és pályájuk elnyúltsága (excentricitása) nagyobb, mint a bolygóké.
    Az utóbbi időben sikerült megfigyelni, hogy két kisbolygó ütközött és porfelhő képződött. A fő aszteroida-övezetben kimutatott kisbolygó-családok (1, 2, 3) valószínűleg 1-1 nagyobb test feldarabolódása során jöttek létre.

Mivel a legnagyobb kisbolygó, az elsőként (Piazzi, 1801) felfedezett Ceres átmérője sem nagyobb 950 km-nél, a kisbolygók távcsővel szemlélve is teljesen csillagszerűnek mutatkoznak. Felfedezésük azon alapul, hogy idővel elmozdulnak a csillagokhoz képest. Az egymás utáni felvételeken megmérve az égi koordinátáikat, kiszámolható a pályájuk, a 6 pályaelemük (igen bonyolult matematikai módszerekkel).
    A mai, modern távcsövekkel a legnagyobbak felszínén már láthatunk néhány részletet, ám az aszteroidák tüzetes vizsgálata csak űrszondákkal lehetséges. Az eddig meglátogatott tucatnyi kisbolygó (Gaspra, Ida, Mathilde, Eros, Annefrank, Itokawa, Steins, Lutetia) mind hasonló képet mutatott, bár a szakemberek számára mindegyik egy teljesen más világ. Alakjuk általában elnyúlt (néha különleges, pl. Castalia, Kleopatra, Toutatis), felszínükön rengeteg kráter található, színük sötétszürke vagy sárgásszürke. Különlegesnek bizonyult az 1993-ban meglátogatott 56x24x21 km-es Ida nevű kisbolygó, amely körül egy 1 km átmérőjű holdat sikerült lefotózni. Azóta bebizonyosodott, hogy akár a kisbolygók 15-20%-ának is lehet kísérője. A Sylvia körül két kis hold is kering. A kisbolygók általi csillagfedés megfigyelése segít a pálya pontosításában és az alak meghatározásában.
    A 300 km-es átmérő alatti kisbolygók szabálytalan alakúak. Általában néhány órás periódussal forognak a tengelyük körül, ezért változik a róluk felénk visszavert napfény mennyisége, azaz változik a fényességük.
A NASA Dawn szondája 2011-2016 között a Vesta és a Ceres közelében végez kutatásokat.
    Speciális helyen található a néhány ezer Trójai kisbolygó. A Jupiter pályáján keringenek, és a bolygó előtt, valamint mögött 60 fokkal elhelyezkedő L4 és L5 Lagrange-pontok (l. Égi mechanika rész) körül végeznek mozgást. A Neptunusznak is van néhány trójai kisbolygója.

A Föld pályáját időszakosan megközelítő (földközeli) kisbolygók

    A kisbolygók kutatása ma a csillagászat egyik legfontosabb területe, egyrészt mert a Naprendszer kialakulásának megismerésére irányul, másrészt civilizációnkat szeretnénk megvédeni velük való ütközésektől. A főöv réseiből kiszóródó kisbolygók ugyanis olyan pályára állhatnak, amely keresztezi Földünk pályáját, és egy esetleges becsapódás katasztrofális következményekkel járhat. A veszélyes kisbolygó-becsapódások nagyon ritka események, ám a földtörténet során időről időre átformálták bolygónk élővilágát. Valószínűleg egy ilyen becsapódás okozta a dinoszauruszok nagy részének vesztét 65 millió évvel ezelőtt. Mivel a kisbolygók pályája a bolygók gravitációs hatása miatt megváltozik, nemcsak azokat az égitesteket kell figyelni, amelyek manapság keresztezik a földpályát, hanem a bolygónkat 40-50 millió km-re megközelítő égitesteket is. Ezek alapján a csillagászok három csoportba sorolták a földközeli kisbolygókat. Az Amor-család tagjai nem kerülnek a Földnél közelebb a Naphoz, ám 1,3 CsE-nél jobban megközelítik csillagunkat, így a jövőben veszélyessé válhatnak Az Apollo-család tagjai a Földnél jobban megközelítik a Napot, így pályájuk keresztezheti a földpályát, ám keringési idejük 1 évnél hosszabb. Az Aten-család tagjai szintén közelebb kerülnek központi csillagunkhoz, mint mi, ám keringési idejük 1 évnél rövidebb. Ez azt jelenti, hogy útjuk nagyobb része a földpályán belül vezet.

Az eddig megismert földközeli kisbolygók közt 40 km-es gigászok és 5-6 méteres sziklák is vannak (1972-ben egyikük súrolta a légkört). A vizsgálatok szerint kb. 1500 olyan földközeli kisbolygó lehet, amelynek átmérője meghaladja az 1 km-t. A csillagászok 2010 közepén ezen égitestek 80%-át már ismerték (összes, programonként, csak a nagyok), és terveik szerint 2020-ra ez az arány már 95% felett lesz. Számos speciális távcső és megfigyelési program fő célja a kisbolygók felfedezése (magyar kutatók is dolgoznak e területen). Következő lépésként a 200 méternél nagyobb égitestek felfedezését tűzték célul, ám ezekből sok tízezer létezik, így a munka java még hátravan. A kisbolygók veszélyességének megállapítására több módszert is kidolgoztak, melyek közül a 0-10 fokozatú "Torinói skála" a legismertebb. A 0 értéknél található égitestek teljesen veszélytelenek, és jelenleg szinte valamennyi ismert kisbolygó ebben a státusban van. Számos, korábban veszélyesnek tartott közeli elhaladásról kiderült, hogy nem lesz ütközés, a hibahatárban már nincs benne a Föld. Ehhez a hosszabb megfigyelés során pontosított pályaelemek kellettek (példa: Apophis=2004MN4).
    A kisbolygókról és a becsapódások elleni védelem lehetőségeiről: könyvajánlat.
A Kuiper-öv, a külső kisbolygó-zóna